1. Fejezet
Szerencsés? Tényleg az lenne? Szerencsés az a lány, akivel szóba áll? Vagy szórakozik? Esetleg jár? Komolyan az a szerencsés? Akkor milyen lány az, akin átnéz mintha csak az üres láthatatlan levegőbe tekintene? Szerencsétlen? Béna? Lúzer? És akkor az a lány, aki időt és fáradalmat nem kímélve próbál a közelében lenni? Szánalmas? Reménytelen? Milyen lány az, aki feladja? Aki úgy dönt, hogy elég. Hogy nem küzd feleslegesen egy olyan srácért, aki észre sem veszi. Az milyen? Gyáva? Gyenge? Vagy csak simán fél a visszautasítástól? Akkor milyen lány az, akiben ez mind egyszerre megvan? Akin átnéz, de ő mindent megtesz azért, hogy észrevegye. Aki mindenképp a közelében akar leni, de egy idő után feladja. Azt gondolja nincs is esélye nála ezért letesz róla. De amikor legközelebb látja a srácot szinte "elolvad" a látványától. Az milyen? Akkor én mégis milyen lány vagyok? Tényleg tetszik vagy csak zavar, hogy átnéz rajtam?
Ezekkel a gondolatokkal elmerülve ültem franciaórán. Üveges tekintettel meredtem az ablakra és megbabonázva néztem az üvegen lecsurgó vízcseppeket. Egészen addig amíg Lexi, a legjobb barátnőm megbökte az oldalamat. Furán, kikerekedett szemekkel bámultam a fejével integető barátnőmre. Vajon mit akar ezzel mondani?
-Miss Ann! Kérem, válaszolna a kérdésemre? - óh, szóval a tanárnő kérdezett valakitől valamit. Értem. De várjunk csak. Miss. Ann. Az én vagyok! Áh, mi van a táblára írva? Nem látom. Jason feje kitakarja a táblát. Áh, Jason olyan helyes! Na, de vissza a tárgyhoz. Kínomban lenézek a füzetemre, de a lap üres.
-Miss Ann! Utoljára kérdezem! Mi a válasz? - harsan fel a tanár.
-Pszt, Emy! Ezt mond neki. - tolja elém a füzetét Lexi. Aha. Szóval egy kerek összetett mondat.
Gyorsan lehadartam a választ a tanárnak és Lexi-re mosolygok. Kiváló franciás létemre nem okozott olyan nagy nehézséget az a nyomorult mondtat. A tanárnő megnyugodott, de mivel evésen kapta Josh-t lefeleltette a múltórai anyagból.
Kicsöngőnél a tanárnő kiment a teremből, mi meg fellélegezve álltunk fel a helyünkről. Lexi rögtön hozzám lépett.
-Mi volt ez Emy? Nem szoktál ilyet csinálni. Mindig figyelsz francián!
-Ja, mi volt ez? - kontrázott Gordon. Gordon a legjobb fiú barátom. Mi mindig együtt vagyunk. Mi hárman. Vagyis négyen, csak Sharon épp beteg. Na de mindegy.
-Hú, nem figyeltem egy órán! Most aztán összedől a világ. - mondtam cinikusan. - Lemegyünk a büfébe?
-Ja menjünk. De valami tényleg nincs rendben veled. - mondta Gordon.
-Most ezt fogjuk elemezni, vagy indulunk végre? - tetettem felháborodást.
Így indultunk le a büfébe. Amikor Lexi mellém lépett én megszorítottam a kezét. Ez a mi kis jelünk. Imádom Gordon-t meg Sharon-t is, de van, amit csak Lexi-vel tudok megbeszélni. Így ezzel jelezzük egymásnak, hogy baj van. Ő rám mosolygott. Miután a büfében vettünk túrós buktát meg baracklevet, Lexi meg én bementünk a mosdóba. Mindig oda megyünk.
-Mit csinált már megint? - állt meg előttem csípőre tett kézzel. Jellemző. Már jóval azelőtt tudja, miről van, szó mielőtt elkezdeném.
-Most? Ő? Semmit. Nem is róla lenne szó! Miért gondolod ezt mindig? Nem érdekel engem Jason!
-Ja persze! Ne hazudj nekem! Valld már be, hogy tetszik neked!
-Nem vallom be. -Kötöttem az ebet akaróhoz, de amikor észrevettem Lexi felhúzott szemöldökét hozzátettem - Mert nem tetszik! És nem is fog soha! Jason egy bunkó- -tetéztem szándékosan és úgy éreztem ennél nagyobbat nem is hazudhattam volna. Jason nem volt bunkó. Az, hogy emberszámba se vesz az nem az ő hibája. Csak az enyém. Tekintetbe véve, hogy szinte, sosem adtam hírt neki magamról, nem igazán tűnik fel neki, hogy létezem. Sőt! Szerintem azt sem tudja, hogy mögötte ülök francián. Vagy egyáltalán azt, hogy van egy Emy Ann nevű osztálytársa.
- Emy!- tette Lexi a kezét a vállamra - Most hazudsz! Tudom milyen, ha tetszik valaki. És tudom milyen, ha semmibe vesz. Higgy nekem! De most szedd össze magad és menjünk ki innen. Még végigszenvedjük azt a nyamvadt törit és utána megnézünk egy vígjátékot a szobánkban oké?
- Oké - erőltettem mosolyt az arcomra.
Törin nem volt semmi érdekes. Az osztály tombolt, a tanárnő üvöltött. Amúgy Jason végigaludta. Természetesen.
Oké Lexi-nek igaza van. Nem kéne ennyit görcsölnöm a „Jason ügyön”. Vagy tényleg bevallhatnám magamnak a dolgot. Vagyis mit valljak be? Hogy van egy srác aki tetszik? Az isten szerelmére hiszen ez teljesen normális. Meg amúgy is. Van egyáltalán olyan lány akinek nem tetszik Jason? Nyilván Lexi meg Sharon.
Apropó Sharon. Ma délután, a film után Lexi meg én átnéztünk hozzá. Persze ő is a fejét rázta arra, hogy mért nem vallom be magamnak Jason-t, de nem tettem. Valószínűleg ezek összebeszélnek a hátam mögött.
Amúgy hiába meséltük neki, hogy mik történtek ma, már mindenről tudott. Akármilyen forrása van, nagyon jó. Mindig még azelőtt megtudja a dolgokat, hogy mi odaérünk. Majd legközelebb nem nézünk filmet és akkor előbb el tudunk menni hozzá és láthatjuk, hogy kitől szerzi be az infókat. Mert komolyan ez már nagyon érdekel. Mondjuk az, hogy van házi az már újdonság volt számára.
Szóval elhülyéskedtünk egy darabig. Mindig jól érzem magam a társaságukban. Ők az én legjobb barátnőim. Lexi Onosha, aki mindig fel tud vidítani és a közhiedelemmel ellentétben, szőke haja nem azt jelenti, hogy buta. Kitűnő tanuló és még mindig nem esik a stréber kategóriába. És Sharon Geor. Ő is szinte kitűnő, fekete haja van és olyan kék szeme mint a tenger mélye. Hozzá szoktam fordulni ha sírok, mert nagyon jól meg tud vigasztalni.
És persze Gordon sem maradhat ki a sorból. Ő és én eredetileg nem kedveltük egymást. Nem tudom miért. Én nem voltam neki túl szimpatikus az orrpircingemmel, szegeses fekete ruháimmal, erős füstös fekete sminkemmel és „nem érdekel a világ” stítusommal. Nekem meg nem volt túl szimpatikus, vörös, göndör fürtjeivel, vastagkeretes szemüvegével és barna szemével. Olyan jó kisgyerek látszatot kelt. Olyan „anyuci pici fia”. Ezért nem is nagyon értettem, hogy mit keres egy olyan iskolában, mint ez. Ahol azért vannak a diákok, mert nincsenek jóban a szüleikkel. Vagy, mert a bíróság ide küldte őket. Attól függ melyik részlegen vagy.
A két részleg, két különböző iskola rész. A déli területeken vannak a bíróságiak. Külön campusuk van, külön tesi termekkel. Még az ebédlőjük is külön van! Azt a helyet jobban őrzik. A rendőrségre bekötött néma riasztó már elég sok szökésen kapta az oda küldötteket. A mozgásérzékelő kamerákról már ne is beszéljünk. Sasoknak hívják őket, mert mindent látnak, mint a sasok.
Az óráink is külön vannak. Csak a szünetekben és délután van pár együttöltött óra. Amikor ők is oda mennek, ahova akarnak. Ha meg akarnánk lógni, a lábukra kötött elektronikus karperec, ahogy elhagyják, az iskola területét azonnal értesíti a tanárokat. Szegények. Nincs túl sok szabadságuk.
Hála az égnek én csak azért vagyok itt, mert nem vagyok túl jóban a szüleimmel. Na, jó. Ez barokkos túlzás. Szinte meg sem tudok velük lenni egy légtérben veszekedés nélkül. Van, hogy én kezdem, de sokszor ők. Nem tudom mikor és miért alakult ki így, de így alakult. Lexi-t az anyukája küldte ide, mert megunta azt a hangnemet, amit ő megengedett az anyjával szemben. Jason nekiment az anyja új pasijának, Josh egyik nevelő szülőtől a másikhoz került és az utolsó „pótszülők” ide küldték, Gordon-ra a tanárok panaszkodtak az órán elég sokat és ezt egy idő után megunták a szülei. Amikor meg akarták vele beszélni a dolgokat ő rájuk vágta az ajtót. Roxy csak aludni ment haza, iskolába nem járt, ellenben a fesztiválokat előszeretettel látogatta. Nathasa pénzt lopott a szüleitől, Callie-vel pedig egyszerűen nem akartak foglalkozni a szülei. Ezért ideküldték. Ami Sharon-t illeti, fogalmam sincs. Ő nem nagyon akar erről beszélni. De állítólag csak úgy néha elszökött otthonról. Nem tudom mi igaz ebből, de ő nem nagyon akar beszélni róla.
Amúgy az osztályban tizenhatan vagyunk. Tíz fiú és hat lány. A tíz fiú Gordon, Josh, Jason, Dany (Daniel) , Peter, Noel, Nate, Dominic (Alias Nick), Cam és Eaten. És mi hatan lányok, Lexi, Natasha, Callie, Sharon, Roxy és én.
Mellettük aztán tele van az élet mindenféle meglepetéssel. Nem is tudnám, hogy meghálálni a szüleimnek, hogy ideküldtek. Két legyet egy csapásra. Nem kell velük lennem és megismerhettem ezeket az embereket.
Este Lexi meg én karaoki estet tartottunk, egészen addig amíg a biosztanár be nem jött hozzánk, hogy a bioszlaborban lévő döglött békák is felbrekegnek tőlünk szóval most már kapcsoljuk le a lámpát és menjünk aludni. Vonakodva ugyan, de ágyba mentünk és nem sokkal később már aludtunk is. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen fáradt vagyok.
Másnap kicsit késve keltem. Lexi már elment, én pedig rájöttem, hogy késében vagyok. Felkaptam a törölközőm, lezuhanyoztam és felöltöztem. Fekete, oldalt szegecses farmer, hosszú ujjú csipkés fehér póló és egy fekete, magas sarkú cipő. Hiába voltam úgy, hogy lekésem a matekóra felét, én még nem mentem ki ebből a szobából úgy, hogy nem sminkeltem, szóval a szemhéjamat is kifestettem. Fekete füstös smink. Mert ez áll jól és ez a kedvencem. Bár elnézve a karikákat a szemem alatt, nagyon megkérdőjeleztem ezt a döntést. Jól van Emy. Úgy nézel ki mint egy vámpír. Állapítottam meg magamban. Összepakoltam a táskám, kimentem a folyosóra és bezártam a szoba ajtaját. Nem fogok futni. Maximum lekésem a matekot. Szépen komótosan sétáltam végig a kolleszon és mentem át az iskolaépületbe. Ott felmentem a második emeltre és megkerestem a termet. Mielőtt benyitottam volna még vettem egy mély levegőt. Amikor úgy éreztem rendben vagyok, lenyomtam a kilincset és benyomtam az ajtót.
- Áh, Emy! – kiáltott fel a tanár. – Látom sikerült összeszedni magad. Azért, ha rosszul vagy akkor menj le az iskolaorvoshoz. Tényleg nem nézel ki valami jól – mosolygott rám Mr. Cole kedvesen. Oké most talán szerencse, hogy karikás a szemem.
-Tessék? – kérdeztem értetlenül.
- Hát Lexi mondta, hogy nem érezted jól magad reggel és ezért késel.
Lopva a legjobb barátnőmre néztem aki a középső padból mosolygott rám. De aranyos! Tudta, hogy nem fogok beérni, ezért azt hazudta, a tanárnak, hogy nem vagyok jól, csakhogy ne írják be nekem a késést.
-Ja! Igen. Köszönöm tanár úr, már jobban vagyok. – mosolyogtam vissza a tanárra és a helyemre mentem.
Óra vége felé kaptam egy levelet. Csendben széthajtogattam és a szívem szinte kihagyott egy ütemet míg elolvastam. Jason írt. Jó oké, azt írta, hogy tudja, hogy kamuztam a tanárnak, de nem baj, mert vicces volt, hogy fogalmam sem volt a dolgokról. De akkor is! Ez azt jelenti, hogy tudja, hogy létezem! Sőt! Figyel is rám valamilyen szinten. És viccesnek tart? Vagy az már csak piszkálódás a végén? Mindegy. A lényeg az, hogy tudja, hogy létezem. Amúgy csak nekem lehet olyan mákom, hogy az a suli mániája, hogy kilencedik elején válasszunk egy helyet az osztályteremben és utána mind a négy évben ott üljünk. Miután én egy évvel később jöttem ebbe a suliba, csak egy hely maradt. Ahol az előttem lévő lány ült. Az a lány, aki valamiért itt hagyta a sulit. És hol ült az a lány? Na hol? Na hol? Naná, hogy Jason mellett.
